Az európai integráció kezdetén saját forrásokból fedezték az intézmények költségvetését, ezt azonban fokozatosan felváltotta a tagállamok GNI-alapú, gazdasági teljesítménytől függő hozzájárulása. Ez viszont mindig kemény csaták forrása a nettó befizető és a nettó haszonélvező országok között. Az alábbiakban röviden áttekintjük, hogy az évtizedek során milyen elvek mentén dolgozták ki az EU költségvetését.

1951–1970: a nemzeti hozzájárulásoktól a saját források megjelenéséig
Az 1951-ben megalakult Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) költségvetését a szénkitermelésre és az acélgyártásra kivetett illetékekből fedezték, a pénz a tagállamok költségvetését megkerülve közvetlenül az ESZAK-hoz került, így saját forrásának számított.

Amikor 1957-ben létrejött az Európai Gazdasági Közösség (EGK), a finanszírozási rendszer is megváltozott. Mivel az EGK-nak nem voltak saját forrásai, a hat alapító tagállam hozzájárulásaiból és illetékekből gondoskodtak a forrásokról.

Habár a Római Szerződés említést tett a vámokról, az első saját forrást a mezőgazdasági lefölözések és illetékek jelentették, amelyet 1962-ben, a közös agrárpolitika elindításakor vezettek be. Ez azonban nem biztosított elegendő forrást a Közösség működésének finanszírozásához, ezért a tagállami hozzájárulások is fennmaradtak.

1970-ben jelentősen bővült a Parlament költségvetési hatásköre. A Parlamenté lett ugyanis az utolsó szó az úgynevezett nem kötelező kiadásokkal kapcsolatban. Minden olyan kiadás ebbe a csoportba tartozott, amely nem a nemzetközi megállapodásokból és az EK-Szerződésből származott. Ekkor döntöttek arról is, hogy a tagállamok hozzájárulását felváltják a Közösség saját forrásaival, amelyek a vámbevételekből, mezőgazdasági illetékekből és a harmonizált áfa meghatározott százalékából származnának.

1970–1988: kérdőjelek a saját források körül
Hogy megfelelően működhessen saját források rendszere, a tagállamok harmonizálták az áfaalapot. Az ebből a forrásból a közös kasszába kerülő összeg mértékét, amely az adóalap bevételének legfeljebb 1%-a lehetett, a tagállamok gazdasági teljesítménye alapján határozták meg.

A tagállamok feladata és felelőssége volt, hogy az illetékeket begyűjtsék és eljuttassák az Európai Bizottsághoz. Ennek a költségeit az összeg körülbelül 5%-ára becsülték, a tagállamoknak ezért gyakran nem állt érdekükben, hogy biztosítsák a rendszer megfelelő működését. Néhány évvel később ezért úgy döntöttek, hogy automatikusan levonhatják az adminisztrációs költségeket, és az illetékek és vámok 90%-át utalják át.

A rendszert tíz évig működött az 1%-os áfaplafonnal, 1985-ben úgy döntött a Tanács, hogy 1,4%-ra emeli a felső határt.

Az egyre nagyobb feszültség a finanszírozással kapcsolatban azt eredményezte, hogy három alkalommal, 1979-ben, 1982-ben és 1984-ben sem sikerült megegyezni az éves költségvetésről.

1988–1999: a többéves pénzügyi keret létrehozása, a negyedik saját forrás bevezetése
Annak érdekében, hogy véget vessenek az intézmények és tagállamok közti éves költségvetési alkudozásnak, Jacques Delors, az Európai Bizottság akkori elnöke a többéves költségvetési keret bevezetését javasolta. Ez öt évre (1988–1992) szabta meg a kiadások és bevételek keretét, és éves szinten meghatározta a költségvetés maximumát, illetve a Közösség által vállalt kötelezettségeket a saját forrás terén.

A három saját forrás kiegészült a tagállamok bruttó nemzeti termék (GNP) egy részével. Az elképzelés az volt, hogy a tagállamok befizetése jobban igazodjon a gazdasági helyzetükhöz. A 90-es években több éves plafont is meghatároztak a GNP-alapú forrásokkal kapcsolatban.

A többéves pénzügyi keret bevezetésének a célja az volt, hogy gondoskodjon a költségvetési stabilitásról, amely szükséges volt a belső piac létrehozásához.

A stabilitás egyik ára viszont az volt, hogy csökkent a Parlament befolyása. A negyedik saját forrás bevezetése több szempontból is a kormányközi megállapodás fontosságát helyezte előtérbe.

1999–2011: nettó befizetők és nettó haszonélvezők
Az EU történetében ez volt az az időszak, amikor egyes tagállamok egyre többször kezdték el hangoztatni, hogy többet fizetnek az uniós kasszába, mint amennyi pénz utána onnan közvetlenül, például támogatások formájában jár nekik. A tagállamok uniós befizetései a nemzeti költségvetések kiadási oldalán is megjelent, így az uniós befizetések a tagállami kiadásokkal kezdtek el versenyezni.

Az Európai Tanács 1999-es berlini ülésén a tagállamok úgy döntöttek, hogy az uniós kasszába kerülő hagyományos források 25%-kát tarthatják vissza. A megállapodás értelmében Németország, Hollandia, Ausztria és Svédország hozzájárulása a Nagy‑Britanniának járó költségvetési visszatérítéshez egyharmadával csökken. 2004-ben 0,5%-ra csökkentették az áfa alapú befizetés felső határát.

Az évek során a saját források rendszere jelentősen átalakult. A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) megjelenésével a vámok is csökkentek, és csökkent a mezőgazdasági vámokból származó bevétel is. A tagállamoktól származó, 2002-től GNI-alapú befizetés vált így az uniós költségvetési bevétel legjelentősebb forrásává. 2010-ben a büdzsé 75%-át fedezték ebből a forrásból.

A bevételi oldal reformja
A képviselők például 1%-os uniós áfa, uniós szén-dioxid adó, illetve a pénzügyi tranzakciók megadóztatásának gondolatát is felvetették, hogy az uniós költségvetés kialakításakor kevésbé kelljen a kormányközi megállapodásokra támaszkodni.

Forrás: Európai Parlament